A La Taularde (magyarul Rabságban címmel hozták forgalomba, azaz „nőtelenítették”) keményebb film: a történet szerint egy nő börtönbe kerül azért, mert segített megszökni a hosszú börtönbüntetését töltő férjének. Mivel tudja, hogy ezért legfeljebb két év börtönt kaphat, elvállalja ezt, hogy segítsen a szeretett férfinak: azonban a börtönben semmiféle hír sem jut el többé hozzá a szökésben levő férfiról és teljesen egyedül kell szembenéznie a börtönvalósággal...Kevéssé glamour hát a dolog, de maga a színésznő szerepválasztása aligha véletlen.

Sophie Marceau nagyon is tudatosan választhatta ezt a szerepet, hiszen  a szinésznő mélyen elkötelezett volt az egész Franciaországot megrázó Jacqueline Sauvage-ügyben. A történet minden részében szörnyű: Madame Sauvage-t a férje évtizedeken (!) keresztül verte, megalázta és kínozta, végül a szerencsétlen asszony lelőtte a férjét. A per érthetően hatalmas visszhangot váltott ki ki az országban: az eset még 2012-ben történt, végül 2014-ben ítélték tíz év börtönre Jacqueline Sauvage-t, majd Francois Hollande 2016 elején részleges-, végül az év végén teljes elnöki kegyelemben részesítette, így ma már szabadlábon van. Számos híresség (és persze még számosabb névtelen nő és férfi) állt ki Sauvage asszony mellett, azzal érvelvén, hogy tette nem lehetett más ennyi év elszenvedett fizika- és lelki erőszak után, mint „jogos önvédelem”. Végül ha a bíróság nem is, de az elnöki kegyelem valami ilyesmit ismert el, ahogy Sophie Marceau nyilatkozta: „Azon a napon, amikor a házasságon belüli erőszakot valóban bűncselekménynek kezeljük, akkor beszélhetünk igazságszolgáltatásról egy olyan ügyben, amikor az ezt elszenvedő nő megöli a férjét.”

 „Feminista vagyok”

De Marceau nem hagyta szó nélkül az ún. burkini-ügyet sem. Talán olvasóink elmékeznek rá, hogy miről volt szó. A dolog az idegeneket legendásan jól tűrő Korzikán kezdődött még augusztus közepén: verekedés tört ki Sisco-ban a helyiek és az „arabok” között, állítólag a burkini miatt. Nyilván ártatlan senki nem volt a dologban, ami érdekes igazában az az önkormányzat megoldása minderre: betiltani a burkinit. Azaz nyilvánvalóvá tenni, hogy mindegy mit történt: itt ti vagytok az idegenek, kotródjatok. Az arabok iránti mély szimpátiájáról híres dél-francia városok már tényleg ki tudja miért, de azonnal követték a példát. Itt már nem a közrend megvédéséről volt szó (eddig a kutyát sem érdekelte ki, miben fürdik), hanem arról, hogy, kapaszkodjanak meg, idézünk a nizzai önkorm. rend. indoklásából: „egyesek hivalkodó vallási jelképeket viselnek a tengerparton, miközben nem régen terrortámadások történtek városunkban”. A helyi bíróságok még jóvá is hagyták mindezt (igen, szerintük rendben volt az, hogy egy nyomorult önkormányzat mondja meg, hogy kinek mit kell viselnie a strandon...), aztán az Államtanács (az alkotmánybíróság) szerencsére valamennyire megmentette az „emberi jogok hazájának” megmaradt becsületét és kimondta, hogy természetesen alkormány-ellenes ez az eszement őrültség.

A szinésznő egyértéeművé tette, hogy szerinte csupán egy részletkérdésről van szó (ami természetesen igaz), amely elfed egy szélesebb problémát (ő szemérmesebb volt, de mi mondjuk csak ki: az iszlám jelenlét problémáját Franciaországban), de mindenekelőtt „toleránsnak kell lenni”.

Természetesen különösen ha nőkről van szó: „Feminista vagyok: a nőket védelmezem. Ha egy nőnek felöltözve van kedve a strandra menni, akkor csinálja csak. Mindent megtehetünk, amivel nem zavarunk másokat.”

Bien dit.

„Nőnek lenni egyszerre zseniális és irgalmatlan nehéz dolog”

 Sophie Marceau nagy lelkesedéssel vett részt au Etat généraux des Femmes (a nők „rendi gyűlésének”) munkájában is, mely alkalommal interjút adott az „Elle” című lapnak. Ebből az interjúból idézünk pár gondolatot.

Gondolom Önben is felmerül néha a kérdés: könnyebb életünk van nőként, mint anyáinknak, vagy nagyanyáinknak?

Talán igen, de másrészről – éppen mostanában beszéltünk erről anyámmal – neki is teljes és nagyon boldog élete volt, két gyerekkel és aktív élettel. Sohasem tudta elképzelni az egyiket a másik nélkül. Amikor testvéremmel 9 és 11 évesek lettünk, egyedül találta magát velünk, azonnal munkába kellett állnia, tömegközlekedéssel játunk, mint mindenki, nem volt se takarítónőnk, se bébiszitterünk: egyedül nevelt minket a kevés kis fizetéséből. Igazi, rrős nő volt. Talán én is az vagyok, de mindig az az érzésem, hogy sokkal inkább agyon vagyok terhelve, mint ő volt, noha nekem nagyon is van bejárónőm vagy bébiszitterem...

Ez azt is jelenti, hogy (mint annyian) Ön is nyugtalanabb, mint talán anyáink voltak?

Anyám gond nélkül egyedül hagyott minket egy nem a legjobb hírnévnek örvendő külvárosban, ahol minden bizonnyal több volt a veszély, mint azon a környéken, ahol én nevelem a gyerekeimet. Abban az időben nem volt mobiltelefon, mégis kevésbé stresszeltünk. Ma azt gondoljuk, hogy nekünk kell lennünk a tökéletes nőknek, akiknek minden sikerül. Szépnek kell lenni, biztos kapcsolatban egy férfivel...

Biztosan igaza van, de gyakran mi nők, mi magunk helyezzük nyomás alá magunkat...

Egyszerre kell lennünk állampolgároknak, anyáknak, és persze remek szeretőnek, sőt az én esetemben művésznőnek is: eljön egy pillanat, amikor nem tudunk mindennek megfelelni, ez nyugtalanná tehet minket. A nők elképesztő elvárásokkal bírnak önmaguk, de más nők felé is, olyannyira, hogy néha ez a tökéletességre való törekvés magunk ellen fordul. Néha kicsit el kell engedni a dolgokat, kivéve természetesen a női jogokat és más társadalmi kérdéseket illető tevékenységünket.

Ön szerint milyen egy sikeres nő?

Erre nincsenek minták, sőt éppen hogy el kell kerülni, hogy mintákat állítsunk a nők elé: vannak nők, akik kiteljesednek a háztartásban, de olyanok is akadnak, akik nem akarnak gyereket. A lényeg, hogy minden nő találja meg önmagát.

Sok nő szeretné, hogy a férifaknak is kötelező legyen a szülési szabadság kivétele (l. erről cikkünket), mi erről az Ön véleménye?

A társadalomak kellőképpen rugalmasnak kell lennie, hogy a tagjai szabadon választhassanak. Vannak, akik egészen idős korukig dolgozni akarnak és vannak, akik egy ideig inkább a gyerekükkel foglalkoznának...Ha a férfiak a munka helyett a gyerekneveléssel foglalkoznának, lehetővé kell ezt tenni számukra.

Ön feministának tartja magát?

Igen, teljes mértékben. Különösen azóta mióta részt veszek a társadalmi életben, azaz magam is szembesültem az egyenlőtlenségekkel.

Támogatja Ön egy önálló „nőügyi” minisztérium létét, vagy az ún. kvótákat (azaz a nőknek fenntartott helyeket a különböző posztokon)?

A nőügyi minisztérium vagy  a kvóták azért mindenesetre jelzik a gyengeségünket...de persze nagyon nehéz megváltozatni a dolgokat más módszerekkel. Ezért én a kvóták mellett állok, mert bizonyos dolgokat törvényekbe kell foglalni, hogy mindenki számára egyértelműek legyenek. Igen, szükség van nőkre, hogy megvédjék a nőket. De szükség van férfiakra is. Szükségünk van egymásra, hogy meghallgassuk és megértsük a másikat.

Sok nőnek okoz problémát, hogy összeegyeztesse a családi életét a szakmai előremenetelével. Végül is nem erről van alapvetően szó: nőnek lenni annyi, mint nem lemondani semmiről?

Miért is mondanánk le bármiről? A nők sokoldalúak, miért fosztanánk meg magunkat valamely oldalunktól? Mellesleg a férfiak is képesek egyszerre dolgozni és apaként létezni: a nők miért ne lennének ugyanerre képesek? Mindehhez persze bátorságra van szükség és elsősorban arra, hogy ugyanolyan esélyeink és lehetőségeink legyenek mint a férfiaknak. Ilyen egyszerű az egész. 

Balázs Gábor